2023. már 11.

A disz...-es gyermekek iskolai szekálásáról...

írta: Dr. Schéder Veronika
A disz...-es gyermekek iskolai szekálásáról...

Nem tudom, mit lehet tudni a történet hátteréről, de őszintén szólva nem is kívánja a gyomrom, hogy utánanézzek. Viszont! Megadta a végső lökést ahhoz, hogy leírjam azokat a gondolatokat, amelyek egy ideje kavarognak bennem, és szerintem oltári fontosak.
Képzeljük el, hogy adott egy diszlexiás gyermek, legyen mondjuk 4. osztályos. Képzeljük el, hogy 1. osztálytól fogva küszködik az olvasással, írással (következményesen a tanulással). Nincs sikerélménye. Ellenkezőleg: kinevetik, kicsúfolják. Röhög az osztály, ha ő olvas. A tanító néninek is görcsös félmosolyra húzódik a szája, amit a kis „delikvens” a szeme sarkból nem tud nem észrevenni. Nyilván otthon sem fagyit kap a fekete pontért meg az egyesért. (Melyik családban mit. De nem feltétlenül kell ám, hogy megszidják. Az is elég, ha benne van a levegőben, hogy szégyellik őt, amiért nem brillírozik úgy, mint a szomszéd Petike meg a Julika, akik bezzeg már pelenkás koruktól az orvosira készülnek…) Majd a nonverbális reakciókat az iskolában verbálisak is követik: gúnyos beszólások, kritikák. A gyermeket a pedagógiai szakszolgálathoz küldik, ahol BTMN-besorolást kap, disz-minden gyanúval. Ehhez számtalan macerán kell keresztülmennie, jobbra-balra vizsgálják, pl. elég értelmes-e (IQ-teszt – mondjuk, átlagon felüli eredményt mutat, de kit érdekel, ezért külön nem dicsérik meg), milyen a látása, hallása, etc. Ez egy oltári hosszadalmas procedúra. Van, amit „lenyomnak” egyben, több órán keresztül, és van, amire külön időpontot kell kérni: az egyikre ekkor, a másikra akkor, ha az utolsó pillanatban kiderül, hogy az egyik elmarad, akkor legközelebb újra… Igaz, úgy „körtérképre” minden rendben vele (az olvasási nehézségen kívül), ő mégis azt éli meg, hogy ezer helyre citálják, keresgélik a hibáját, mert hát ő hibás, valami nem jól működik benne. Minekután a fent említett iskolai kudarcokat és intrikákat egyre kevésbé bírja tolerálni, begubózik a csigaházába. Szorong, a hasa fáj. Lebénul, ha felszólítják. Menekül… Következmény: még több kudarcélmény, még több cikizés. Újra pszichológus, családterapeuta (meg amit akartok), merthogy: Mi van ezzel a gyerekkel? – háborog a tanító néni. A pszichológus megállapítja: semmi. A gyerek szorong. Amúgy egy értelmes, sőt, nagyon is intelligens kiskölyök, éles eszű, kreatív gondolkodású, látszik, hogy van bőven világismerete, verbálisan választékosan fejezi ki magát, ráadásul egy érzékeny kis lélek… Kedves anyuka, nincs itt semmi látnivaló. Elérkezünk az 5. osztályba, felső tagozat, új tanári kar, új osztályösszetétel – a „buli” kezdődik elölről (vagy folytatódik?). Újabb felülvizsgálati időpont a szakszolgálathoz: a gyerek megkapja a diszlexia és diszgráfia diagnózist, továbbküldik a megyére, ahol rákerül majd a bélyeg. De addig még újra el kell menni számtalan vizsgálatra: megint szemészet, megint fül-orr-gége, megint pszichológus, pszichiáter – mindenre hónapokat kell várakozni. És egy fontos dolog: közben a gyermek tovább szenved, mert nem kapja meg azokat az egyébként neki járó segítségeket, amelyekkel könnyebben menne számára is a tanulás, amelyeknek köszönhetően felszabadulna néhány megalázó helyzet alól! Tehát továbbra sincsenek sikerélményei, viszont a kudarcok, a megalázó helyzetek olyan mértékben agyonnyomták már, hogy egy szép napon fogja magát, és nekimegy az egyik szekálós osztálytársának: úgy kell róla lehámozni őt a tanárnak. Következmény: kap egy intőt. És újra elküldik a „szereldébe”. Őt. Megjavítani.
Nem folytatom tovább a történetet, hanem kérdéseket teszek fel. Irtó fontos kérdéseket!
- Megkérdezte valaki a gyermektől, hogy mit mondott neki az osztálytárs (hányszor, mióta… hallgatta tőle azt, amit)?
- Megkérdezte valaki, hogy milyen érzéseket élt át ott, akkor, abban a pillanatban, amikor a bűnös tettre vetemedett? Hogy miért csinálta?
- Megkérdezte tőle valaki, hogy egyébként hogy érzi magát? (Évek óta…)
- Észrevette-e már a környezete mindazt, amiben ez a gyermek ügyes? Amiben pl. jobb a többieknél? Megdicsérték már ezekért? Kiemelték már az ő kivételes teljesítményét a többiek előtt?
- A pedagógus tisztában van azzal, mi az, hogy diszlexia, diszgráfia, hogy milyen tünetekkel jár, mi az, amire képes, és mi az, amire nem képes az adott gyermek ezzel a problémával? Tudja, hogy hogyan lehetne segíteni a tanítványának?
- Elhangzott egyszer is az osztályban, a többi gyermek előtt, hogy Krisztike vagy Janika miért olvas vagy ír nehezebben, hogy erről ő nem tehet, hogy nem vagyunk egyformák, és nagyon örülhet az, aki nem kínlódik hasonló problémákkal? Elmondták-e a többieknek, hogy ilyenkor nem kinevetni kell a másikat, hanem segíteni neki? Tanítgatták a gyerekeket, hogy hogyan kell ezt csinálni, hogy hogyan kell a gyengébbeknek segítő kezet nyújtani?
- És otthon a többi szülő, a „kis sebész” meg a „kis jogász” anyukája-apukája beszélgetett-e már a gyermekével arról, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint ő, s hogy „Egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet”?
Nincs több kérdésem.
Szólj hozzá