Diszlexiás/diszgráfiás gyermekek meseterápiájának tanulságai – 3.

Tovább mesélek arról, hogy a 11 éves diszes kislánnyal folytatott meseterápiás munkánk második négyhetes etapjában milyen irányt vett a segítő folyamat, hány szög bújt ki időközben a zsákból. (A korábbi két írásomat az esetről elolvashatod itt: https://www.diszterapia.hu/l/diszlexias-di/)

A kép forrása: deviantart.com (Pinterest)

Visszatérve arra, hogy a tanulási zavarok, így a diszlexiás, diszgráfiás problémák viselkedéses tünetei közül most egy olyan szorongásos esetről van szó, ahol a kislány iskolai teljesítményhelyzetekben leblokkol, esetleg akkor sem szólal meg, ha egyébként tudja a választ, folytassuk a történetet annál a meseterápiás kérdésnél, miszerint: Hol látod magad ebben a mesében? Az adott válasz ugyanis képes pontosan visszatükrözni azt az élethelyzetet, amelyben vagyunk, és amely az aktuális nehézségeket okozza számunkra. Gyerekekkel persze ebben a formában valamivel nehezebb dolgozni. Ők könnyebben azonosulnak egy adott szereplővel, mintsem el tudnák magukat helyezni a cselekmény vonulatában. Mivel az én tanítványom kedvenc meséjeként nem is mesét, hanem egy elég szövevényes, viszonylag hosszú sorozatot nevezett meg, erre a kérdésre valóban nehéz volt választ találnia. Némi segítséggel azonban (a cselekmény főbb epizódjait kártyákra írtam, majd sorbarendeztük őket a mágneses táblán) úgy találta, hogy ő jelenleg a könyvtárban látja magát, ahol a nyomozás zajlik. (Egyébként elmondanám: disz ide vagy oda, ez a kislány szeret könyvtárba járni, és valójában olvasni is.) Rendben, nézzük meg, hogy hogyan kerültél oda, de a mese eseményeivel válaszolj! Ez a gondolkodás oda tart, hogy szimbolikus úton rájöjjünk, milyen események vezettek a mi valós életünkben a jelenlegi nehéz helyzetünkhöz (mi mindent kellett ahhoz eddig átélni, milyen sikerek, kudarcok övezték az utunkat, voltak-e közben segítőink vagy sem, stb.-stb.). Válaszában ő azt emelte ki, hogy egy olyan folyosóra kellett rálépni, ahol rajta kívül senki más nem jár. Hát, igen… Mit ne mondjak: ha még ráadásul egyedül is van az osztályban diszes tanulóként, valóban, ezen az úton rajta kívül ott más bizony tényleg nem jár…

Summa-summárum, azért én ezt a történetet elég bonyolultnak találtam a további konstruktív munkánkhoz, és tulajdonképpen a gyermeken is látszott már, hogy a kezdeti lelkesedés után valamelyest már unja, hogy ugyanabban a gondolatkörben mozgunk. Így a következő foglalkozásra egy valódi mesét vittem neki. Az én választásom is elég érdekes, el lehetne rajta gondolkozni, vajon milyen zsigeri megmozdulás zajlott a saját belsőmben, amikor elkezdett zakatolni a fejemben egy gyerekkoromból ismerős mese egyetlen mondata, mely így hangzik: „Ha az anyám szólít engem, kedves ágyam, szólj helyettem!” Előkotortam egy megsárgult, még az apukám gyerekkorából rám maradt ódon meséskönyvet, Ludwig Bechstein legszebb meséit, és hamarosan meg is találtam benne a keresett címet: A boszorkány és a király gyermekei. Ez lesz az! Mint kiderült, remek választásnak bizonyult. Ebben a mesében már egyértelműen sikerült pozicionálnia magát a kis tanítványomnak: ott látja magát, ahol a szarvastehén viszi a hátán a gyerekeket, menekíti őket a királyi palotába a boszorkány elől. Végigvettük, mi mindennek kellett ahhoz történnie, hogy idáig eljussanak. Hát először is: a boszorkánynak el kellett rabolnia a gyerekeket, aztán a fogadott lányának, Katicának meg kellett tanulnia (titokban) a boszorkány varázsmesterségét, utána ott voltak a szarvastehenek, akikkel egy csomó rossz dolgot tett a boszorkány (rendszeresen kővé változtatta őket, hogy megfejhesse mindet, hiszen szarvastejen élt az az átkozott). Ezek a szarvasok aztán alkalomadtán segítettek Katicának és a király gyermekeinek a szökésben. Persze, nem jött rosszul ehhez az sem, hogy a banya elfelejtette láthatatlanná változtatni magát, miközben seprűnyelén lovagolva a szökésben lévő gyerekek után iramodott, így a szarvasok láthatták, és elbújhattak előle. Szóval, voltak itt bőven nehézségek a jelenlegi állapothoz vezető úton, s éppen még vannak is, hiszen még nem értünk célt, jelenleg az anyaszarvas vágtat a gyerekekkel a hátán a szabadulás felé… Na jó, ha már tudjuk, kik voltak a segítők, nézzük, hogyan is küzdöttek az ellenféllel! A kislány figyelmét leginkább a szarvasok ténykedése kötötte le. Fontos szerepe volt számára az apaszarvas agancsának. Ő ugyanis az agancsára tűzte a boszorkányt, majd beledobta egy mélységes tóba: a mese szerint ott lelete halálát a vén banya. És itt jön a lényeg: megkérdeztem a tanítványomtól, neki van-e ilyen „agancsa”? És ő a zseniális kis koponyájával ezt felelte: Igen. Az ő agancsa az, hogy 1. „Mindent leírok, amit tudok.” 2. „Vagy ha nem tudok valamit, a napköziben megkérdezem.” Abban maradtam vele, hogy remek agancsai vannak, és továbbra is ilyen bátran használja őket! Bizony, mindent mondjon és írjon le, ami eszébe jut – lehet, hogy nem lesz jó, de az is lehet, hogy jó lesz, semmit se hagyjunk veszni! És a kérdezés, a segítségkérés az egyik legfontosabb tudomány! Mondtam neki, hogy a legokosabb emberek azok, akik jól tudnak kérdezni…

Ott tartunk tehát, hogy az a kislány, aki eddig nem öntötte szavakba az iskolai problémáit, ezen a foglalkozáson elmondta nekem, hogy valójában az angol nyelv tanulásával vannak komoly gondjai. Képtelen megtanulni a másképp ejtjük – másképp írjuk szabályt. Ez a tantárgy egy igazi „boszorkány” számára. De fontos, hogy tisztáztuk: azért nem eszköztelen ő ebben a helyzetben sem, hiszen van őneki agancsa, amit már eddig is elég ügyesen használt. Csak így tovább! Hogy hogyan, azt legközelebb írom meg.