Az metamorphoses alkotó-fejlesztő meseterápiás munkába számtalan eszközt lehet integrálni. Én szeretem használni az önismereti társasjátékokat, pl. az Identity-t vagy Az érzelmek birodalmát. Még az előző foglalkozáson (melyről itt olvashatsz: https://diszlexia.blog.hu/2023/02/28/diszlexias_diszgrafias_gyermekek_meseterapiajanak_tanulsagai_138) kerültek terítékre az Identity szeretet-kártyái is, amelyek kapcsán arra gondoltam, most már elindulhatunk a „címszereplő” kis tanítványom lelkének mélyebb bugyrai felé is, így a legközelebbi találkozásunkra részben egy szanszkrit teremtéstörténettel, részben pedig Michal Sznunit: Lélekmadár című meséjével készültem.

A teremtésmítoszt csak bevezetésképp, ráhangolódásul akartam használni, de már itt felszínre kerültek fontos információk. Pl. megkérdezte a kislány, hogy miért a fényt és az igazságot rejtették el az istenek az ember elől, miért nem a sötétséget? Miért, milyen lenne akkor a világ? – kérdeztem én vissza. Mire ő: nem lennének benne rossz dolgok… Hát, igen. De mint látjuk, másképp sikerült. Hiszen – ahogy a mítosz is mondja – az ember egy idő után túl sok feketét kezdett el használni. Mik ezek a fekete meg fehér színek az ember lelkében? A jó és a rossz dolgok – mondja ő, de már sokkal korábban megjegyezte, hogy az ember lelkét szürkére kellett volna festeni az isteneknek. Mégis, mit gondolsz, mi az a lélek, te hogyan képzeled el? És a zseniális 11 éves válasza: hát, az a hely, ahol mindenfélét érzünk, a szeretetet meg a szomorúságot is. Bevallom őszintén, én nem tudtam volna így rávágni a választ.

A lélekmadár című meséskönyvet úgy olvastam, hogy együtt néztük a lapjait, mivel szerintem szenzációsan jó ábrák illusztrálják. Amikor arra az oldalra lapoztam, ahol a lélekmadár teste tele van rajzolva fiókokkal, azonnal rábökött a kislány, hogy ez itt biztos a boldogság, ez meg a düh, ez meg a…, pedig még szóba sem került, hogy a lélekmadár fiókjai valóban a különböző érzéseket rejtegetik. A mese elolvastával összegyűjtöttük, hogy az ő lélekmadarának milyen fiókjai vannak. A legelsőt villámgyorsasággal vágta ki: gyűlölet! Atyaég, ez kemény volt, ki is kerekedtek a szemeim, úgyhogy egy kis magyarázatot kértem hozzá. Ő egy osztálytársára utalt, aki folyton zavarja az órán, állandóan beszél hozzá, rendszeresen kéregeti a hibajavítóját, meg az ő feje fölött dobálja a leveleket. Mint kiderült, vannak emiatt civakodásaik, hiszen ő sem hagyja magát, megmondja neki a véleményét. Ennek ideig-óráig van egy kis eredménye, de aztán kezdődik minden elölről. (Még odáig nem jutottunk el, hogy a „megmondásnak” is vannak destruktív és konstruktív módjai, de ígérem, az az idő is eljön. Már van is hozzá mesém.) Nos, szorgalmasan rajzoltam egy lapra a kis tanítványom lélekmadarának fiókjait, és közben mindegyik fióknál megkérdeztem, hogy mit csinál ilyenkor benne a lélekmadár. Ő pedig felállt, és bemutatta. Rendkívül érdekes volt látni, ahogy a gyűlölet lélekmadara „összemegy”, a szomorúságé „lefekszik”, a szereteté „megnő”, az idegességé „toporzékol”, de főként két fiók tett rám hatalmas benyomást: a lelki üresség (merthogy ilyen fiókja is van, és beszélgettünk is róla) egy bölcsőt formál (tudjátok: hasonfekvésből hátranyúlsz a két karoddal, megfogod egyik-másik bokádat, és már lehet is hintáztatni), a türelemé pedig koncentratív, szabályos, tűpontos mérlegállást mutat be. Tudjátok, miért nyűgözött le engem különösen a türelem mérlegállása? Mert ez a kislány sajnos csak egyetlen pozitív tulajdonságot tud magáról megjegyezni: azt, hogy ő ügyes tornász.

Meg szoktam kérdezni egy-egy mese kapcsán, hogy tetszett-e vagy sem az adott történet, mi tetszett vagy mi nem tetszett benne. Mint már említettem, még nem tudja teljes mellszélességgel felvállalni az ő iskolai érzelmi gyötrelmeit (bár pici lépéseket már tett ezen a téren), így általában ezekre a kérdésekre az a válasza, hogy minden tetszett. Valójában én azt is szeretem ebben a munkában, hogy lehetőséget ad a mintaadásra. Ilyenkor elmondom például (mint a jelen esetben is tettem), hogy nekem bizony van olyan dolog, ami nem tetszett. Itt történetesen a mese befejezése. Nem értem, hogy a lélekmadárra miért éjszaka kellene odafigyelnünk. Éjjel aludni kell – mondom én. De a nappal, az az igazi! Amikor mindenféle történik velünk… Na, akkor kellene szerintem a lélekmadárra figyelni. Erre a kislány azt mondja nekem: nem, szerinte teljesen jól van az úgy, hogy éjszaka figyeljünk a madárra. Hiszen a madárnak napközben annyi dolga van, hogy nem ér rá nekünk magunkról mesélni – ezt csak éjjel tudja megtenni. Akár álmainkban.

Innen folytatom majd később. Ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan és merre repked majd a diszlexia, diszgráfia lélekmadara, akkor is tartsatok velünk!