Uhh, egy kőkemény foglalkozáson vagyunk túl. Kaptam egy jókora indulatáttételes 60 percet, és most kihúzom magam, mert valójában ez egy fontos mérföldkő lehet a diszterápiás kapcsolatunkban a 11 éves kis tanítványommal.

Szóval, én a múltkori lélekmesék után – hogy stílusos legyek – nagyon lelkesen vártam ezt a kislányt. Mindjárt meg is kérdeztem, nos, hogy van a lélekmadara, milyen fiókokat nyitogatott ki az elmúlt egy hétben, amióta nem találkoztunk. És innen kezdődött a bekeményítés: sehogy nincs a madár, semmilyen fiókot nem nyitogatott, és úgy egyáltalán, semmikor semmi sem történt – mindez a foglalkozás java részére jellemző kommunikációs stílus volt, amilyennek őt még azelőtt sohasem láttam. Már az ajtóban észrevettem rajta egyébként, hogy olyan furák az arcvonásai, persze meg is kérdeztem egyből, van-e valami baj, de természetesen erre is nemlegesen reagált. Hogy miért örülök én ennek a lerázó stílusnak? Azért, mert ha most sikerül rajtam keresztül megtapasztalnia, milyen érzés nem lent lenni, hanem fent, nem megalázottnak lenni a tanárral szemben, nulla eszközzel a kezében (mint az iskolában), hanem sérülésmentesen megengedheti magának a „nemtudomot” meg a „hagyjálbéként”, az jó neki. Én kibírom �. És örülök, hogy próbálgatta a szárnyait, és nem hagyta magát. Persze nagyon bízom benne, hogy hamarosan a befeszülésen túllendülünk, és konstruktív irányt vesz a kapcsolatunk.

Nyilván azért nem a semmiről szólt ez a foglalkozás sem (a sok „semmilyen” válasz ellenére). Ráhangoló feladatként játszottunk pl. olyat, hogy ő milyen ház, felhő, virág, könyv, cipő vagy állat lenne. Ezeket a hívószavakat kis kártyákra írtam fel előzőleg, amiből egymás után húzott egyet-egyet. Ebben a feladatban vett részt a leglelkesebben egyébként. Ami számomra ismét megerősítést nyert, az legfőképp az érzékenysége, és gondolok itt többek között a szociális érzékenységére. Olyan ház lenne, amiben 25 szoba van, hogy ha bárki betér hozzá, el tudja szállásolni; sima bárányfelhő, amiből nem esne eső; doromboló házi cica, aki embereket nem karmol meg; lexikon-szerű állatos könyv, ami gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt hasznos… Szerintem nem kell tovább sorolnom. Lázár Ervin meséjével (A hétfejű tündér) viszont már kezdődött a „hadakozás”. Már a mese hallgatása közben észrevettem valami érdekeset: a szoba balett-tükrében nézegette/méregette magát folyamatosan. Ez korábban nem volt szokása. Nagyon nem. Ezt követően pedig semmiféle belső tükörbe nem volt hajlandó belenézni…

Átmeneti jelleggel feladatot váltottam: elővettem az Identity lélekerő-kártyáit. Sorozatosan olyan kártyákat sikerült húznia, ahol valamilyen pozitív tulajdonságára kellett (volna) rámutatnia: pl. mire vagy büszke, mik azok a dolgok, amelyeket jól csinálsz… stb. Ami jó hír, hogy picit tágul már a kör: nemcsak a tornát tudja megnevezni, mint olyat, amelyben ügyesen teljesít, hanem előkerült a rajz, a matek és a hon- és népismeret is. Hurrá! Viszont az „Abban bízom, hogy…” kezdetű mondatnál ismét csak a tornánál maradtunk („…jó leszek tornából.”), tekintete elterelődött valami révületszerűségbe, s amikor magával kapcsolatos pozitívumokat kellett volna sorolnia, már a „semmi” volt a válasz.

Felálltunk, a tükör elé állítottam, hogy nézzen bele, és meséljen, mit lát. Elég szűkszavúan és halkan elmondta, milyen pulcsi, nadrág és zokni van rajta – de itt megrekedtünk. A segítségemmel azonban odáig sikerült eljutni, hogy egy magas, vékony, sportos alkatú fiatal lány néz vissza rá a tükörből, akinek ráadásul szép arca van, ami egy szerencsés kiváltság, nem mindenkinek adatik meg. Szégyenlősen fogadta, de láttam, hogy elgondolkodik rajta, és ezek a szavak valahol elültetődnek benne.

Zárásképp megkértem, mutassa meg rajtam, mint egy szobron, hogyan érezte magát, amikor belépett az ajtón a foglalkozás elején – emlékeztetve arra, hogy furának találtam. Persze, „sehogy” volt a felelete, de már félmosollyal. Hát, jó, akkor megmutatom én neked, milyen az a „sehogy” érzés, és lekuporodtam a talajon. Nos, be vagyok zárva, nem látok semmit, és csinálni sem akarok semmit… Ilyen? Most már nevetett. Azt mondta, nem. Csak az utolsó tagmondat az, ami felesben igaz, mert tényleg sok mindent nem akar csinálni, de azért pl. rajzolni azt igen. Rendben. Innen folytatjuk legközelebb.