Mitagadás, volt egy kis izgalom bennem is a múlt heti meseterápiás foglalkozás után: vajon beleragadunk-e az elhárításba (és meddig), vagy épp a múltkori történéseknek köszönhetően sikerül majd túllendülnünk rajta? Most akkor van probléma az iskolában, vagy nincs probléma? Át kell-e élni diszlexiásként megalázó helyzeteket, vagy á, dehogy…? Nem árulom el rögtön, akit érdekel, olvassa végig �.

A mosolygós megérkezés nyitott cserfességgel folytatódott, ahogy bekuckóztunk a megszokott kis szobánkba – mintha egy héttel korábban nem is ugyanezt a kislányt láttam volna… Az előre kikészített kis ujjbábok máris elnyerték a tetszését. Hát játsszunk! Szerinted milyen szupertulajdonságuk van ezeknek az állatoknak? Tőle megszokott kreativitással sorolta… Jól tudom, hogy kedvenc állata a cica, de sajnos cica ujjbábom nem volt, ugyanakkor akadt közöttük oroszlán, így ő lett rögtön a „nagy cica”. Nos, nagy cicát addig-addig pakolgatta, míg egyszer megjegyezte: ő lesz az utolsó, mert rajta sokat kell gondolkodni. Hoppá! És így is történt. Végül az oroszlán (akiről közben kiderítette, hogy nőstény oroszlán) szupertulajdonsága a bátorsága lett. Bátorság – ami bizonyos iskolai élethelyzetekben ebből a kislányból még hiányzik, a nagy cicában – aki a kislány kedvenc állataként számomra ebben a játékban a saját alteregójának tűnt.

A ráhangoló, bevezető játék után következett a napi mesénk: Grimméktől A brémai muzsikusok.

A kép forrása: https://mesekincstar.tv/a-bremai-muzsikusok-teljes-mese/ 

Nagy odafigyeléssel hallgatta, és mesehallgatás közben az ujjbábokkal játszotta az aktuális történéseket (pl. amikor a mese főszereplői egymás nyakába kapaszkodnak, hogy bekukucskáljanak a betyárok tanyájára). A mese után azt kérdeztem tőle, hogy az ő környezetében vannak-e olyanok, akiket hasonlóképp kicikiztek már (fontos, hogy olyan szót használjunk, amit ő is ért) valamilyen gyengeségükért, úgy, ahogy a mesebeli állatokat. Puff, egy szempillantás alatt szó szerint összekuporodott a kanapén, megváltozott a hangszíne is: nincsenek. Ragaszkodott hozzá, hogy ő aztán ilyet még sose látott, hogy bárkit bántottak volna valamilyen ügyefogyottsága okán, soha, se korábban, se mostanában. Oké – nem firtattam a dolgot, továbbléptem. Annyi megjegyzéssel, hogy milyen szerencsés ezért, a magam részéről én sajnos már sok ilyet láttam, gyerekektől, de még sajnos tanároktól is. Ez egy rövid, de érzelmileg telített közlés volt tőlem, ügyeltem rá, hogy mintegy mellékes megjegyzésnél többé ne váljon, nem ragadtam bele, haladtam tovább. Vizsgáljuk meg, hogyan küzdöttek az ellenféllel ezek az állatok! Itt aztán részben jól kiderítettük, hogy főleg az összefogás, a csapatmunka segített nekik legyőzni a betyárokat, viszont időközben egy másik, új irányba is elterelődött a beszélgetés, amit a kislány maga vetett fel. Feltűnt ugyanis neki, hogy az a betyár, akit kémlelni küldtek a többiek, nem is az igazat mondta a bandavezérnek meg a társainak. Vajon miért? Hát mert annyira félt, hogy a félelemtől mást látott, mást hitt, mást gondolt, mint ami ténylegesen a valóság volt! Hát ez az! Szerinted – tettem fel neki a kérdést – hányszor vagyunk úgy mi, emberek az életben, hogy valamitől iszonyúan félünk, közben pedig, közelebb kerülve a problémához kiderül, hogy a dolog nem is az, aminek látszott…? „Hát, nem annyira sokszor…” – aztán elgondolkodott, és elkezdett beszélni. Elmondta, hogy egyszer voltak egy „szellemházban” (gondolom, vidámpark, elvarázsolt kastély lehetett), ahol a többi gyerek mind félt, egyedül ő nem. Méghozzá azért, mert ő már sok szellemes filmet látott, tudta, hogy nincs mitől félni, másrészt meg egészen egyszerűen odasétált az egyik ijesztő bábuhoz, megfogta, és kiderült, hogy gumiból meg műanyagból van. Jót nevetett. Aha! Tehát, ha jól értem: a félőst és a nem félőst az különböztette meg egymástól, hogy a nem félősnek 1. már voltak tapasztalatai, 2. bátran közelebb ment, megvizsgálta a „problémát”, megfogta, megismerte… Így-így. Ühüm…

Na, gyere, álljunk fel, hozzuk magunkkal az ujjbábokat is! – invitáltam. Tudod, hogy milyen a támadó meg a védő állás a gimnasztikában? Nagyon szeret tornázni, úgyhogy ez egy testhezálló feladat volt számára. Még nem ismerte ezeket az állásokat, így megtanultuk. Majd szituációs gyakorlat következett: az én ujjamon a papagáj, támadó állásban vagyok, az ő ujján egy cápa, neki védő állást kellett felvennie. Elkezdtem a papagáj nevében ostorozni a cápát: fúj, hát te milyen vagy, még énekelni sem tudsz, nincs is színes tollad, beee… Milyen érzés ez a cápának? Rossz. Hol érzi? A gyomrában. Mire gondol? Dühös. És mit tesz? Na, és itt nyílt ki az eddig hét lakatra zárt kis lélekajtaja… „Hát, amikor engem cikiznek, akkor így szoktam csinálni: …” – és ezzel a lendülettel bemutatott egy magas láblendítéses előrerúgást. „Mert én tornász vagyok, olyan magasra tudom emelni a lábam…” Hmmm, és el is éred az illető arcát? Azért azt nem, ki tudja számolni a távolságot. És mit érsz el vele? „Hát, akkor megijednek, és abbahagyják.” (Mármint a szekálást.) Miért szoktak Téged cikizni? Ha jól emlékszem, ezt a szót használtad… „Hát például akkor, ha valamit nem tudok.” És helyben voltunk.

Egyelőre ott még nem tartunk, ami az igazi probléma: a tanár-diák helyzet. De legalább már a diák-diák (tipikus-diszlexiás) szituáció előkerült. Megegyeztünk abban, hogy ezt a szituációs játékot folytatni fogjuk a legközelebbi alkalommal.