Nagyszerű fordulattal zárult az előző találkozásunk a 11 éves kis diszesemmel (lásd itt: https://diszlexia.blog.hu/2023/03/20/diszlexias_diszgrafias_gyermekek_meseterapiajanak_tanulsagai_469), izgalommal vártam a folytatást. A támadó- és védőállás átismétlése után jöhettek az ujjbábok: most én kerültem védekező, ő pedig támadó helyzetbe. Egy kutyus támadta a nyuszit, cseppet sem arrogáns hangszínnel, inkább visszafogott tényközlés módjára: „Vigyázz, mert megeszem az összes répádat!” (Mit ne mondjak, magamról is tudnék mit mesélni, hogyan „álltam a sarat” a nyuszi bőrébe bújva, majd azután később is… Hát, komoly önismereti munka volt nekem is, az biztos!;) Ezután ismét cseréltünk. Egyszer ő volt a támadó, én a védő, majd fordítva. És mit is tapasztaltam?

Az a kislány, aki korábban még összehúzta magát, begubózott, lemerevedett és meg sem mert szólalni, ha „cikizték”, később (a múlt heti foglalkozásunkon) tornász rúgásokkal hessegette el a zaklatóit, most egyöntetűen komoly, nyugodt hangvételű, letisztult, magabiztos verbális reakciókat adott az összes szituációban. Mint például:

- Amikor a béka szekálta az elefántot, hogy „Te nem is tudsz olyan ügyesen ugrálni, mint én, olyan magasra, meg olyan messzire se…”, akkor az elefánt azt felelte: „Lehet, de én nagyobb vagyok nálad, és jobb a hallásom is (tekintettel a nagy füleimre)!”

- Amikor a pillangó szekálta a rénszarvast, hogy „Fúj, mik azok a rondaságok ott a fejeden…”, akkor a rénszarvas rögvest kivágta magát: „Én legalább le tudom cserélni az agancsomat és újat növesztek helyette, miközben te nem tudod megváltoztatni a színeidet!”

- Amikor pedig a teknőst érte támadás a fürge nyuszi részéről, miszerint milyen lassú, a teknős megállapította, hogy legalább ő a vízben és a szárazföldön is tud élni, továbbá elképesztően erős páncélja van.

Amikor befejeztük a játékot, visszautaltam A brémai muzsikusok című mesére, a múlt heti témánkra. És összefoglalva levontuk a tanulságot (amit egyébként ilyen nyíltan nem szoktunk megtenni a meseterápiában, de most kivételt tettem, úgy éreztem, módszertanilag mégis ide kívánkozott): lám, mindenki különleges valamiben, mindenkinek van valami olyan tulajdonsága, ami egyedivé teszi őt – és így van ez nálunk, embereknél is. Megdicsértem, hogy milyen klasszul reagált a szituációs játékban, amikor támadtam. A lehető legokosabb módon. Mondtam neki, hogy ezt a kommunikációs stílust tanítani kellene. Hogy milyen nagyszerűnek tartom, hogy felismerte a saját egyedi tulajdonságait, erősségeit, és képes volt ezekre koncentrálni, ezekre támaszkodni, ezekkel oldani meg az aktuális problémát. Úgy éreztem, hogy megértett mindent, és el is tette magának a tanultakat. Remélem, a jövőben könnyen ki tudja majd nyitni ezt a „lélekfiókját”, ha arra lesz szüksége!

Csináltunk még egy kis imaginációs gyakorlatot, amiben szintén zseniális képei születtek. A legszebb az egészben talán az, hogy az elképzelt hegyre történő feljutáshoz egy kabinos sífelvonót választott, amelyben az anyukájával ketten utaztak. Az anyukájával, akivel az elmúlt időben kissé viharos volt a kapcsolata. Most vele szeretett volna megszállni a hegy tetején egy szállodában, ahol mindenféle jó dolgokat csinálnak ők, ketten, legalább egy kerek hónapon át. S amikor visszatért a képzeletbeli hegy aljára és hátratekintett, látta, hogy egy Husky kutyus utánaszaladt. Neki nem lett volna szabad vele jönnie. Ezért hát odaadta a kutyusnak az egyik plüssjátékát, mintegy emlékül, hogy azzal visszatérhessen a hegytetőre, a saját világába.

Bármennyire is szívvel-lélekkel és nagy szeretettel kísérem ezt a kislányt a meseterápiában, én sem mehetek vele mindvégig, egyszer el kell köszönnünk egymástól. De nem leszünk szomorúak, mert mindketten megajándékoztuk egymást egy-egy „plüssel”, ami már örökre velünk marad. Azt hiszem, egy szép terápiás folyamat utolsó szakaszába érkeztünk.

Köszönöm azoknak, akik végigolvasták a történetünket az első résztől kezdve. Ha lesz még mesélnivalóm, nem fogom magamban tartani ;) Bízom benne, hogy sikerült egy kicsit közelebb engednem az olvasóközönségemet a disz-es gyerekek lelkéhez, valamint ízelítőt adni a meseterápiás munka pedagógiai célú felhasználásának lehetőségeiből.